Álltam a borotvaéles késsel a kezemben és nevetni kezdtem. Igazi szívből jövő nevetés volt, végül végigsöört rajtam egy apró bűntudat hullám. Gyorsan letettem a kezemből azt a fegyvernek minősíthető éles tárgyat, amivel percekkel ezelőtt még dolgoztam. Féltem valami olyasmi támadásától, ami felettem áll. Isten? Nem, nem hiszek az ilyesmiben. Erők? Szellemek? Nem, az ember pusztán saját magától félhet egy ilyen helyzetben. A tudatalatti a legnagyobb ellenség. Egy kávé mellett aztán törengeni kezdtem. Miért ez az elkéesztő kételkedés magamban? Nem tettem rosszat. Hiszen őszintén azt tettem amit jónak láttam. Hogyan okozhat bűntudatot a bűntudat hiánya? Senki nem értette. Soha.

Lassan kortyolgattam a kávét. Eszembejutott hogyan viselkedtem, hogyan tiportak el újra meg újra. Az élet poros sivatagában, vizet adtam mindenkinek aki szomjazott rá és nem vettem észre, hogy csak az én vizem kell nekik, mert féltik a sajátjukat.

Láttam ahogy önző módon csak magának akar mindent. Ő is? Vakként jártam volna? Utólag zúdult rám minden mocsok, amin előtte szemethunytam. A késre pillantottam, amin már annyiszor elkézeltem a vörösen csillogó vért. A megsebzett kétségbeesett próbálkozásainak nyomát a csempén, és ilyenkor büszkeséget is éreztem. Úgy álltam ott gondolatban, mint a legnagyobb művészek a remekmű elkészülte után. Elégedetten, elismerésre vágyva. Magam hívtam volna ki a rendőrséget. Magam szóltam volna mindenkinek, hogy jöjjenek és nézzék meg mind. Nézzék meg mire az én fenenagy büszkeségem...